....Volt idő, amikor azt gondoltam, hogy az életnek nincs semmi értelme. Itt vagyunk, csak "szívunk", aztán meghalunk. Ekkor még nem volt elég mély, élő a hitem. .....
... Tusakodtam sokat magammal. Azzal, hogy elfogadjam, aki vagyok. ...
... Sokszor megkísértett a gondolat, hogy eldobjam ezt a nagy kincset. .... A szobában ültem. Festettem. S a fekete festékkel színezett ecsetet erősen, vésően, fájóan végighúztam az ereimen. ...és nagyon rossz érzések kerítettek hatalmukba....Nem voltam egyedül.
... Nem voltam kész, hogy átadott életet éljek. ....
... Nem voltam tudatában annak, hogy Krisztus lelki műtétek sorozatával akar helyreállítani minket, melynek ugyanúgy része a seb felvágása, kitisztítása, összevarrása, mint a gyógyulást egyengető, végtelen, feltétel nélküli Szeretet. ....
"- Életünk a halál kerítésével övezett, Öreg Ronuro. Egyszer át kell lépni rajta.
- Bölcs vagy, vén caraja - mosolyodik kel Öreg Ronuro. - Azért én igyekszem, amíg csak lehet, a kerítésen belül maradni, itt tartani a többieket." /Molnár Gáborv-Bíborviskó
Ez az idézet elgondolkodtatott. Egyszer át kell lépnünk a halál küszöbét. Igen. S jobb előbb, mint utóbb. Hogy mire gondolok? Nem csak fizikai halálról beszélhetünk. A bennünk lévő lélek ugyanúgy él, mint a test. A lelkünk is meghalhat, ha nem tápláljuk. (Lásd az élet két oldaláról szóló gondolataimat az Élet és halál vonzásában I. bejegyzésben.)
-Jó, de mivel táplálhatjuk?
-Szeretettel! Önelfogadással! Alázattal! Imádsággal! Jó cselekedetekkel!
Kiemeltem az önelfogadás szót. Még hozzá azért, mert sokáig nem fogadtam el önmagam. Voltak, és talán még vannak is önértékelési problémáim. Hosszú lelki út vezetett el odáig, míg megértettem azt, és elfogadtam, hogy Isten az Ő képmására teremtett minket, így ennél fogva nem lehet egyikünk sem selejt. Nehéz volt elengedni a világi vágyakat. Fájdalmas átalakulás ez.
Ugyanakkor, nem küzdöttem. Voltak vágyaim, de nem is igazán küzdöttem értük. Nem volt célja az életemnek. "Csak" éltem. Nem tanultam meg küzdeni. Nem is ismertem igazán magamat. Közben arra is rájöttem, hogy ha Istent jobban ismerem, akkor magamat is jobban ismerni fogom.
Igen. A lelkünk is meghallhat. Passzívvá válhat, ha nem kapja meg az ő "eledelét." Sok vívódás után azt mondom, én nem akarok a kerítésen belül maradni. Szembe akarok nézni azzal, aki vagyok. Elfogadni. És Krisztussal kézen fogva akarom járni életem földi útját. Nem akarok félni az élettől. Nem akarok félni élni, szeretni és az alázat szabadságában élni. Meg akarok tanulni Krisztussal élni!
Ha félek, a halált választom. Minden alkalommal, mikor a "biztonságos én-menedéket" választom, a halált választom. Amikor inkább lemondok egy látszólag ijesztő cselekedetről, ami azonban helyes lenne, a halált választom. Minden alkalommal, amikor a "siketséget és vakságot" választom -szintén félelemből, vagy közömbösségből, vagy nem-törődömségből-, a halált választom. Minden alkalommal, amikor nem bízok eléggé, a halált választom. Minden alkalommal, amikor a szenvedés igája alól, a kereszt alól ki akarok bújni, a halált választom. Minden alkalommal, amikor káromló, csúnya szavakkal szennyezem a világot, a halált választom. Minden alkalommal, amikor nem szeretem önmagam, a halált választom. Minden alkalommal, amikor nem szeretem felebarátaimat, a halált választom. Minden alkalommal, amikor "fáradtságra" hivatkozva engedek a csábításoknak, a halált választom. Minden alkalommal, amikor elnyomom a lelkiismeretemet, a halált választom. .....
Én nem akarom a halált választani!
Tudom. Gyengék vagyunk. De Jézus Krisztus felemel! Nem vagyunk egyedül! Ő itt van. Mindig. Minden küzdelemben.
Mindenkit vár, mindenkit szólít. A szeretetre. Az életre. És nem a halálra.
Így szólt hozzám:
"Akiket ugyanis eleve ismert, azokat eleve arra rendelte, hogy Fiának képmását öltsék magukra, így lesz ő elsőszülött a sok testvér között. Akiket előre erre rendelt, azokat meg is hívta, akiket meghívott, azokat megigazulttá tette, akiket pedig megigazulttá tett, azokat meg is dicsőítette." /Rom. 8; 29-30/
Eddig nem értettem, hogy az Isten képmására teremtetettség, és hogy csak Jézus által juthatunk a mennyországba azt jelenti, hogy Krisztus útján kell járnunk. És Ő szenvedett is. Meghalt. Feltámadt. Nem bújhatok ki a szenvedés alól, de már tudom, hogy nem is kell. Isten kegyelmei által megsegít terhem cipelésében. Ez megnyugtat. És rávilágít a szenvedés gyönyörűségére.
"Dicsőítsd az Urat, amint illik, és adj hálát az örökkévalóság Királyának. Akkor örömmel fölépíti benned megint templomát, boldoggá teszi mind a foglyokat, s szeretni fogja a szenvedőket, minden nemzedéken át örökké."/Tób. 13,10/
Hála. Dicsőítés. Elfogadás. Ezekben nagy erő rejlik. Erre hív Isten. Nagy bizakodásom van ezekben a szavaiban. Újra fel fogja bennem építeni templomát. Amit én a bűneimmel, gyengeségeimmel lerombolok, Ő azt újraépíti, ha hagyom. Pusztán szeretetből. Csodálatos!
Azt mondta még (Sok kis jelet küld, mindig tanít. Ezekről áradozni lehetne.), hogy kedvesek Neki a hobbiim, és hogy nem akarja ezeket elvenni tőlem. Sokat gondolkodtam azon, hogy de hisz a talentumos példabeszéd szerint az, aki nem fektette be a talentumot, elvették tőle. ...Aztán ez is "leesett". Ha Krisztusban élem az életem, odaajánlok Neki mindent, akkor Ő használni fogja a talentumaimat. Az Ő nagyobb dicsőségére! :)
"Tedd az oltárra az álmaidat, és sokkal hatalmasabb és dicsőségesebb formában fognak feltámadni." /Loren Cunningham-Valóban Te mondtad, Uram? YWAM/
2013 júliusában kaptam egy gondolatot: "Néhány út a völgybe visz, mely első látásra a csúcsot ígéri neked." ..Ez is igazolta számomra azt, hogy a felszínes álmok, amik nagy "rózsaszín köddel övezve" sikert, gazdagságot, hírnevet ajánlanak, valójában a halál csahos kutyái. .....és mindez azért hat ránk, mert legbensőnkben vágyunk a szeretet, törődés és figyelem után. .....Két évvel később pedig ezt a bibliai idézetet kaptam: "Némely utat az ember egyenesnek nézne, a vége mégis a halálba visz."/Példabeszédek 16,25/ Mindez még jobban megerősített abban, hogy ez a gondolat igaz volt.
- Hogy mi a különbség Krisztus és a világ útja között?
- Az, hogy véresre járod a lábad, a tüdőd majd kiszakad, a lelked folyamatos vívódásban kérdőjelezi meg önmagát, sokat zuhansz, sok mindenről kell lemondanod, DE, az út menti kincsek, örömök, szeretet, találkozások mindig feltöltenek majd, hogy továbbmenj, és még egy "DE", végül felérsz a hegycsúcsra, ahol majd visszanézel és látod Krisztus művét az életedben. Hogy ott és akkor azokban a szenvedésekben veled volt. Hogy azokban a bizonyos találkozásokban Ő fogadott téged. Hogy végig fogta a kezed. HOGY ÉLTÉL. ÉS ÉRTELME VOLT. MIÉRT? MERT SZERETTÉL! MERT MÁSOKAT SZOLGÁLTÁL, ÉS NEM ÖNMAGADAT CSUPÁN. HOGY ALKOTTÁL. JÓT. SZÉPET. ÉPÍTETTÉL. HOGY KÜZDÖTTÉL. HOGY KRISZTUSÉRT ÉLTÉL, MIKOR MINDENKIT SZERETTÉL ÉS SZOLGÁLTÁL, MIKÖZBEN ÉPÍTETTED A LELKED OLYAN KINCSEKET SZEREZVE, AMIK ÖRÖKRE VELED LESZNEK.
Induljunk el együtt! Válasszuk az Életet! Másszuk meg az élet hegyét! És ne féljünk a völgyektől! :)
Képi forrás: http://www.huffingtonpost.com/lisa-mirza-grotts/hiking-etiquette_b_4541610.html
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése